Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZAKAJTÓ AZ ÁGY ALATT

2008.01.02

SZAKAJTÓ AZ ÁGY ALATT

 

Kép

 

 

Szeretem az őszt. A betakarítás, gyűjtés, tartalékolás idejét. Szeretem a langymeleg nappalokat, a színes faleveleket, az érett gyümölcs illatát, a szüret hangulatát, a must erjedő pezsgését, az újbor fanyar, nyers ízét, a dió roppanását.

Minap a piacon a színes gyümölcs és zöldség-hegyek között sétálva, lassan szívtam be az ősz ezer illatát.

Mélázva járok a sorok között, mikor meglátok az egyik asztalon egy halom libatojást.

Hirtelen, mint villám, hasít belém az emlék.

Elmosolyodom, és Rá gondolok ismét. Nagyapámra. Hiszem, hogy ő is lát és mosolyog most is kis bajusza alól huncutul.

 

Történetem idején, még mindig négy éves voltam, de tisztán látok minden akkor történt dolgot.

Úgy emlékszem, tél vége lehetett vagy kora tavasz, ami mellékes is a történet szempontjából. Csupán annyi a fontos, hogy a kislibák még nem keltek ki. Hogy is kelhettek volna, hiszen nagyanyám még nem ültette el a ludat.

Mióta nagyapáéknál vagyok, lehet úgy 3-4 hete, szinte egybemosódtak a napok. Vég nélküli móka, kacagás töltötte be a házat. Mint fékevesztett csikók, nyargalásztunk a hosszú parasztház összenyitott szobáiban. Ő, a ló, én a lovas. Még zablája is volt. Nagyanyám szoknyakötőjét átvetve két válla alatt, már készen is állt a fogat.

Apró kezeimmel jobbra-, balra rángattam a kantárt, sikongva kormányoztam az öreget.

Szürke haja szemébe lógott, inge izzadtan tapadt hátára, szemüvege lecsúszva billegett orra hegyén.

Belépő nagyanyám legyintve csak ennyit jegyzett meg: Te vénségedre bolondot csinálsz magadból!

Csak jobban szemügyre véve, látta meg, rajta az aggasztó jeleket.

-Izzadt vagy! Csupa vörös az arcod! Alig kapsz levegőt! Most már elég! Még megüt a guta!

-Azt hiszi az a guta, hogy megütheti az én imádott nagyapámat?

-Csak próbálja meg! Majd megharapom én a kezét, vagy belerúgok a lábába!  Megvédem én a papát!

Mindenesetre leültünk megpihenni, de amint nagyanyám eltűnt, az óriási hagymás zsíros kenyér befalása után leosontunk a pincébe egy pohárka bort inni. Persze ez tilos volt mindkettőnknek, de mi imádtunk tilos dolgokat művelni!

Talán félórányi pihenés után piszkálódni kezdtünk, majd beszaladtunk az első szobába, bújócskázni. Az első szoba, ahová csak aludni jártunk-, nagyanyám birodalma volt.

Ha becsukom a szemem, érzem a levendula illatát, amit a ruhák közé rakott, hogy ne rágja meg a moly a gyapjú vállkendőjét, nagyapa esküvői öltönyét és, hogy jó szagú legyen a polcokon sorakozó tiszta ágynemű.

Látom a számomra akkor még fényűzőnek tűnő berendezést. Az egymás melletti két tornyos ágyat, az üveges kis szekrényt, melyben a csipkével letakart polcokon porcelán és üveg edények, poharak titokzatos halmaza sorakozott.

Ebben őrizte nagyanyám a csodás illatú és híres diólikőrt. Zöld dióból, fűszerekből, cukorból és pálinkából állt a titkos recept, amely alapján összeállította, napon érlelte, leszűrte, majd jól ledugaszolta. Eldugta, mert a diólikőr igen illékony valami! Ha nem dugjuk el, pillanatok alatt eltűnik! Pedig arra nagy szükség lehet gyomorrontás esetén.

A tornyos ágyak magasra vetve őrizték a sok párnát, dunnát és legalul a zörgő-zizegő szalmazsákot. El nem tudom gondolni, miért így hívták, hiszen kukoricacsuhéval volt megtömve, nem szalmával! No de a titok, már titok marad. No és a padló! El sosem felejtem. Széles vastag deszkákból állt, melyek a sok sikálástól felgörbült széleikkel örökös botladozásra késztettek minket.

Ebben a szobában kezdődött a bújócska, váltogatva a szerepeket, hol kerestem, hol bújtam.

Éppen én voltam a kereső mikor a korai sötétség belopakodott és még titokzatosabbá tette a szobát. Mostanra végigbújtunk minden létező helyet, a ruhásszekrénytől a kályhasutig s én magabiztos fölénnyel gyorsan leltem rá Papára, bárhova bújt.

Most hirtelen valami bizonytalanság, valami félelem kezdett elhatalmasodni bennem.

Hiába mentem az ismert helyekre, itt sem volt, ott sem volt. Kiáltozni kezdtem a nevét, de csend, csak a szívem dobogása erősödött és riadt félelemmé állt össze.

-Hol vagy? Papa!

Tétován forogtam körbe az ismerős bútorok és elnyúló árnyékok között, de nem találtam sehol az oly kedves öreg arcot.

-Az nem lehet, hogy itt hagyott!

Félelmemben összekuporodtam a földön, amikor valami gyanús neszt hallottam az ágyak alól.

-Csak nem? Az tilos terület volt, ugyanis ott őrizte nagyanyám a szemes libatojásokat. Gyékény szakajtóba, lágy korpa közé téve, óvó szeretettel gyűjtögette, hogy majd tavaszra sárga pelyhes kislibák bújjanak ki belőlük.

Örömömben, hogy megtaláltam, ész nélkül vágódtam be az ágy alá, mit sem törődve szakajtóval, tojással Csak elkapva nyakát, összeölelkezve hemperegtünk a kiömlő korpában, összetört libatojásokban.

Még szigorú nagyanyám haragja is elpárolgott, meglátva a két, tojásos-korpás gazembert. Térdét csapkodva, potyogó könnyekkel nevetett, csak nevetett.

 

 

Kecel, 2006. okt.1.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

válasz

(Maja, 2009.06.01 22:27)

Néha az apró, jelentéktelen dolgok, valahogy mégis mély nyomot képesek hagyni bennünk.
Számomra ez olyan volt.
köszönöm, hopgy benéztél hozzám. :)

Berente

(Blonda/Szőke Lajos., 2009.06.01 11:12)

Aranyos.Érdekes Maja,hogy iskolás koromig csak szülőfalum képe maradt meg bennem,meg egy pocsék óvódáskori megnyilvánulásom a világ felé,semmi több.Üdv.Lajos.